Tébolyult gondolatok szaggatnak szét darabokra, s hiába próbálom összerakni a cafatokat, csupán csak egy pillanatig áll össze ismét minden teljes egésszé, majd ismét szétszakad.Elfáradok…

Várom, hogy történjen valami, ami felkap és megment. Erősen remélem, hogy a melankolikus szürke homályt csakis a fényes való követi.

Jeleket látok, s várok…majd csalódok : nem minden jel igaz. Észre venni a valódit mesterség, de talán mégsem kell odafigyelni rájuk annyira amennyire azt diktálják. Csukot szemmel kell hinni abban az útban amelyre a fentebb való, megfoghatatlan kéz terel. Azt az utat végig járni becsülettel és erővel. Talán ez az élet rendje…
Ésszerű….de mégis ‘ sült galamb’ effektusnak tűnik. Harcolni kell e a sorssal? Meg lehet e változtatni azt ami a jövő? Meg van e írva kiradírozhatatlan tintával? Vagy csak a grafit hegy lenyomata mindez? Különös elméletek mélázása egy halandótól.

Az elméletek mind törvények. Folyton megcáfolják egymást. Nincs törvényszerűség mint a fizikában, nem olyan, mint a matematika megtanulható sémák által könnyedén kiszámítható képletei. Vagy talán itt is van egy egyetemes megoldás? Amit még nem fedett fel senki? Elzártan őrzik, nagy gonddal vigyáznak rá? Mertha fény derülne rá értelmetlen lenne minden…
Nem félnénk…nem vágyódnánk és nem sírnánk. Csak léteznénk céltalanul, beletörődve a biztosba.

Egy ilyen élet nem lenne élet, mert értelmét vesztené amiért élünk. Így marad nekünk a melankólia és a bizonytalanság.

Kis csitri nyöszörgései, az élet tollpehelynyi súlya alatt…, szánalomra méltó! De ennek a pehelynek aprócska, kusza szálai mérgező tüskéket rejt a végződéseiben, amelyek ideg mérget fecskendeznek be az egész testembe. Fájdalmas, még Atlasz is beleremegne bizonyára. Átkozott pehely. Milyen kicsi mégis mennyire veszélyes.
És milyen szép. Kezembe hullik, és szépsége magával ragad olyannyira, hogy a szenvedést is vállalva bámulom a hófehér aprócska pelyhes tollat és valamiért hiszem hogy a tüskék egyszer csak lehullanak és ismét szelíd lesz, puha és selymes mint halvány emlékeimben egykor.  A méreg ellen nincs ellenszer, nincs mi immunissá tenne. Elszivárog, de sosem múlik el nyomtalanul. Néha tompul az érzés, valószínűleg a megszokás miatt.
Tollpihe vagy tenyeremen és bármennyire fáj is, tartalak ameddig csak bírlak. Míg el nem hullajtod tüskéid! Más lehetőséget nem engedek MÉG létezni. Aprócska toll, ha tudnád…ha olvasnál a gondolataimban…. ha éreznéd amit érzek….ha lenne fogalmad róla…ha visszahúznád a tüskéidet…. HA. Mindig csak a HA.

2010.11.11.

Kétely. Borzalmas, idegtépő. Vajon az idegen is így érez?  Érzi azt amit én? Az amit nem tudok körülírni. Azt amit csak érezni lehet.
S jöttek a furcsa véletlenek… amelyek a közelébe sodornak akarva akaratlanul. Nem akarom, egyáltalán nem.. de mégis KELL!

Veszélyes. Mint egy vámpír s én elé vetettem magam tudatában azzal, hogy megsebezhet s remélve, hogy ha megteszi elég erős leszek ahhoz, hogy felgyógyuljak a sérüléseimből. Már tudom, hogy érzi azt amit én is… csak ő nem érti. Ösztönei hajtják. Ahogy engem.

Gyengéden belém mar. A vér kicsordul a felhasadt bőröm alól. Éget a seb helye. Elviselem. Édes csókjával enyhíti a fájdalmamat, majd érintésével mulasztja el teljesen. És hirtelen nem fél, enged az ösztönöknek. Tekintete elvarázsol ismét, habár tudom, hogy hirtelen vége az elragadtatottságnak, s utána ismét belém mar, nem tudnám ellökni magamtól. Ha végezni akarna velem, már megtette volna…  de nem tette… mert érzi, csak nem érti, amit én már igen.

Ha engedné, megtudnám mutatni a csodát.  Hiszem, hogy képes lennék rá. Szárnyakkal átölelni, még ha harap is közben.  Azért harap mert fél ő is. Jól látom rajta a bánat okozta hegeket. Őt még mindig égetik. Ezért hagyom, hogy harapjon… mert egyszer úgyis megérti…én sohasem bántanám.

Ez nem Alkonyat. Ez nem egy romantikus regény amely mindig happy endel végződik. Ez a valóság. Ahol elvérzünk, mert megsebeznek. Hegek maradnak százával lelkünkön, melyek nem azért maradnak meg, hogy feladjuk. Azért maradnak meg, hogy tudjuk ezt mind túléltük már. Megharapnak, de túléljük. S hallhatatlanok leszünk a harcban .
Harcban melyet úgy hívnak a földön, hogy szerelem.

Mikor elérkezett az első ilyen pillanat az életemben egy diszkóban voltam. Barátnőimmel, barátaimmal ilyen szórakozóhelyekre jártunk.Nem éltem nagy városban, nem túl sok lehetőség volt a szórakozásra. Neoncsövek, vibráló stroboszkóp, színes fények, egészen igényes környezet. Majdnem minden barátom idejárt.

Szól a zene táncolunk. Igyekeztünk szexin felöltözni a csajokkal, hátha lesz lenn egy helyes fiú. Néha belefutottunk egy két  “úriemberbe” akik igazán nem tudták hol a határ. Sebaj trükkösek a lányok, kimentettük egymást mindig, hogyha már kellemetlenre fordult a helyzet. Jól emlékszem barátnőim tipikus arckifejezésére mikor a tekintetük ordította , hogy  “most ments meg ettől a fazontól” . olyankor odamentem, megfogtam a kezét és egyszerűen csak elhúztam minél távolabb, mintha valami égbekiáltóan fontos mesélni valóm volna. Nevetséges  mi? Pedig ennyi valóban elég volt ahhoz, hogy lekopjon az akinek le kell, akkora sértésnek nem veszi, hogy később férfias erejét rajtunk kéne konstatálja. Mert ugye a szép szóból nem mindig értenek az ilyenek^^

Nos mint említettem, egy ilyen buli alkalmával jött el az a bizonyos elgondolkodtató pont. Valóban ez vagyok én? akkor igazából csak a kérdés fogalmazódott meg bennem a választ még nem kaptam meg. Csak azt az érzést amit nem lehet szavakkal leírni. Ez egy kicsit olyan, mint mikor elindulsz otthonról és érzed, hogy valamit tuti otthon felejtettél csak nem tudod h mi az. Éppen így éreztem, hogy valami hiányzik… csak nem tudom, hogy mi az…

Folyt. köv….

17 éves voltam.Egy teljesen átlagos 17 éves lány. Aki cseppet sem szeretett volna átlagos maradni. Nem tudtam, hogyan és milyen módon de szerettem volna ha számítok , de úgy rendesen, hogy érezzem is.

Jól emlékszem arra a napra amikor a neten felkeveredtem egy oldalra. Vampirefreaks… aki nem ismerné esetleg, ez egy olyan oldal ahol szinte csak extrém, különleges, elvont emberek vannak fenn. Érdekelt. Rákerestem a magyarokra. Találtam egy lányt, megnéztem az adatlapját. Szőke frufruja volt és hosszú világosbarna haja. gyönyörű kék szeme erős fekete szemceruzával ki volt húzva.  Egy világoskék fehér pöttyös ruhát viselt a hajában pedig egy fehér masnit. Határozottan nem volt átlagos, ahogy népszerűtlen sem. Rengetegen írtak neki az üzenőfalára. rengeteg barátja volt. Ő számított! Számított az amit tesz, odafigyeltek rá.

Most biztosan ha pszihológusok akarnának elemezni olyanféle diagnózist állítanának fel, hogy elhanyagoltak a szüleim biztos… nem voltak barátaim, mindenhonnan kiutáltak, félénk természet vagyok…. vagy eféle dolgokat.
Cseppet sem voltam elhanyagolva. Szüleimtől kifogástalan nevelést kaptam, voltak barátaim, nem voltam kiközösítve sohasem. Jól tanultam, jól sportoltam. Tényleg tökéletes volt minden… mégis többet szerettem volna. Ami kicsit talán nem ennyire tökéletes.  Olyat szerettem volna ami csipetnyit veszélyes, ami izgalmas, ami nem hétköznapi, ami nem monoton, ami nem átlagos. Olyan szerettem volna lenni mint az a lány Vampirefreaksen.  Akit sosem felejtenek el.

Mindig is bennem volt a kép a mintagyerekről. Akivel nincs semmi baj, aki azt teszi amit a szülei mondanak, aki makulátlan… NEM akartam bábu lenni… bábunak éreztem az ilyeneket.
Persze ugyanakkor elrettentettek az osztályban a balhés csajok, akik folyton csinálták a fesztivált, akik szünetben a suli mögött adogadtták körben azt az egy szál cigit amit az egyik még reggel csent ki az annya táskájából, majd büszkén verték a mellüket, hogy igen ők ezt megmerték csinálni. A menő srácok csak velük lógtak és a hozzám hasonló lányokat észre se vették. Mint egy amerikai átlagos tinifilm ugye? Pedig ez nagyon is a valóság.

Tudtam mit akarok, bár még csak körvonalazódtak bennem a dolgok. Azt viszont határozottan tudtam milyen NEM akarok lenni!  Bábu és balhés csaj.

Folyt. köv…

Janneene Gordon

Jeges Érintés
(részlet)

Szép.

Az éhes és mohó tekintet engem méregetett, a szeretet és könyörület legkisebb szikrája nélkül. Na, ebből másszak ki. Az a tény, hogy Liz nem halt meg, hanem kétlábon járó hulla lett, még nem jutott el parányi agyamig, úgy kezeltem őt, mintha veszett lenne.
Pedig nem az volt.
Hanem egy vérszomjas gyilkológép, aki éppen rám feni a fogát.
Szó szerint.
Nem védekezhettem fegyverrel a saját testvérem ellen, még kárt tettem volna a törékeny testben. Teljesen egyedül voltam, senki nem segíthetett rajtam. Bőröm bizsergett, figyelmeztetett a veszélyre, habár anélkül is rájöttem, hogy nem vagyok biztonságban. Liz egyetlen határozott mozdulattal felpattant a padlóról, majd kivicsorított fogakkal támadásra készülődött.
Most légy okos Samantha.

Testvérem felém lendült, én pedig ijedten ugrottam félre az útjából. Az éles karmok végigszántották a csempét, ujjai rátapadtak a falra. Ember ilyenre nem lenne képes.
Pillantását felém fordította, meghűlt bennem a vér a látványától.

Gyűlölködve méregetett, dühös volt rám, hogy nem engedem kiszipolyozni a nyakamat, pedig ő olyan éhes.
Még szép…
Elindult a macska-egér játék közöttünk, csak az volt a baj, hogy én töltöttem be az egér szerepét. Azt hallottam, hogy a macska azért játszadozik az egérrel sokáig, hogy a rágcsáló vérében a félelemtől adrenalin termelődjön, ami sokkal ízletesebbé teszi a husát.
Fúj.
Nem szerettem volna erre a sorsa jutni. Az adrenalinszintem már az egekbe szökött, kezeim remegtek, térdem vad táncot járt.
Nem mehet ez sokáig.
Lehet, hogy Liz gyenge még, de így is gyorsabb és erősebb nálam.
Idő kérdése és elkap.
Menekülés.
Elfordítottam a pillantásom a testvéremről, majd az ajtónak ugrottam. Téptem, rúgtam a zárat, pedig egyszerűen csak le kellett volna nyomnom a kilincset.
Tele volt a gatyám, ilyenkor a logikus gondolkozás nem tartozik az erősségeim közé.

Kivágódtam a folyosóra, Liz utánam vetdött. Éreztem, hogy éles körmei végigszántják a hátamat. A fájdalom halk sikolyt csalt sebzett ajkaimra, a könnyek hirtelen szöktek a szemembe. A seb nyíltan tátongott, csípett, égett, majd megőrültem tőle. Csontom még mindig hetykén lengedezett a hideg szélben, habár a fájdalom már tovatűnt, vagy csak szimplán megszoktam.

Én az utobbira szavaztam.
Lélekszakadva futottam végig a kihalt folyosókon, Liz pedig könnyedén siklott felém. Nem volt még olyan gyors, mint Grubel vagy Roxie, de olimpiai rekordot döntött volna a sebességével.
Az pedig nem éppen semmiség.
Tudtam, hogy gyorsabb is lehetne mostani tempójánál, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy játszik velem.
Ki kellene jutnom az utcára, ott talán megmenekülhetek. Vagy nem.
Lehet, hogy másokat sodrok, majd életveszélybe, amit nem szerettem volna.
Miért nem emlékszik rám?
Miért nem tudja ki vagyok?
Miért tetted ezt vele Caecus? Miért?

Kirobbantam a bejárati ajtón, olyan kecsesen érkeztem a földre, mint egy farkas. Körülnéztem, tekintetem a menekülés útját kutatta, de valami mást vett észre.
Egy fekete limuzint.
Hmm… Ismerősnek tűnt.
Szívem boldogan zakatolt, éreztem, hogy megmenekültem.

Pedig még messze nem tartottam ennél a résznél.
Liz nekem csapódott, kíméletlenül kihasználta megtorpanásomat. Az egyik fának csapódtam, gerincem megfeszült a hirtelen jött fájdalomtól, fogaim összekoccantak, ajkaim összeszorultak.
Éreztem hideg leheletét a nyakamon, jeges érintése fájdalmat okozott. Fogai karcolták a bőrömet, majd éles fájdalmat éreztem, annak jeleként, hogy belémdöfte szemfogait. Egész testem elernyedt, miközben éreztem, hogy az a kevés vérem is elvándorol belőlem, ami még megmaradt.
Sok volt ez mára.
Látásom elhomályosult, testem elernyedt, a földre roskadtam tehetetlenül, az élet utolsó szikráját csiholva.
Még láttam Grubel arcát feltűnni, majd elsötétült a kép.
Csak nem meghaltam?

Tartalom:

Samantha Parker és testvére, Liz, más, mint a többi lány.
Olyan képességeknek vannak a birtokában, amiről más még csak álmodozni sem mer.
Samantha látja a múltat, Liz pedig képes uralni az időt, de mindennek meg van az ára… Meglehet, hogy olyan dolgoknak leszel a szemtanúja, amit nem szeretnél látni.
Így volt ez Samantha-val is. Egy átlagos munkanapnak indult a patológián, amikor egy vámpír áldozatával találta magát szemben. A hulla célt tévesztett, a borzalmas titokról lehullt a lepel.
Egyik pillanatról a másikra egy abszurd világban találta magát, ahol a szörnyek a bábuk mozgatói, ahol nem vár rá más, mint a szüntelen harc a lelkéért.
De minden az, aminek látszik? A szörnyek vajon tényleg szörnyek?
És a legfontosabb kérdések. Az egész élete egy hatalmas átverés volt? Egy jól megkoreografált színdarab?
Reménytelen szerelmek, csalódások és fájó árulások. Akarod, hogy megérintsen?

Aki kedvet kapott annak figyelembe szeretném ajánlani Janneene Gordon hivatalom facebook oldalát:

http://www.facebook.com/pages/Janneene-Gordon/104343382968419

A lány lekuporodott a fűbe egy hatalmas fa alá, fejét lehajtotta és becsukta a szemét. A fiú mellé ült és mereven bámulta a kék felhőket. Csend volt. Illatos szellő borzolta mindkettőjük haját. A lány szíve a torkába dobogott. Mosolyogva elpirult orcával nézett fel a fiura aki nagy barna szemeivel visszabámult.

-Tudom mit hibáztam..már mindent tudok…sajnálom!…. Hiányzol.

A fiu megérintette gyengén a lány arcát.
-Tudom. Nem csak a te hibád. Egy érmének két oldala van.
-Makacskodás….
-Az…
-Ha tudnék visszarepülnék az időbe és mindent megváltoztatnék.. De már késő.. Túl kell lépjek?
-Rég túl kellett volna.
-Próbáltam! Ércsed meg… De ha minden álmomban itt vagy… ez lehetetlen…Valami nem haggya h elszakadjak tőled.
-Tűnjek el? Ezt szeretnéd?
-… Nem… Nem szeretném h elmenny…innen ne. Túl nagy lenne az űr utánnad.  
-Menned kell!
-Tudom.Reggel van.
-Este találkozunk.

A fiú képe halványulni látszott, majd teljesen eltünt.

Reggel volt…

<3