Tébolyult gondolatok szaggatnak szét darabokra, s hiába próbálom összerakni a cafatokat, csupán csak egy pillanatig áll össze ismét minden teljes egésszé, majd ismét szétszakad.Elfáradok…
Várom, hogy történjen valami, ami felkap és megment. Erősen remélem, hogy a melankolikus szürke homályt csakis a fényes való követi.
Jeleket látok, s várok…majd csalódok : nem minden jel igaz. Észre venni a valódit mesterség, de talán mégsem kell odafigyelni rájuk annyira amennyire azt diktálják. Csukot szemmel kell hinni abban az útban amelyre a fentebb való, megfoghatatlan kéz terel. Azt az utat végig járni becsülettel és erővel. Talán ez az élet rendje…
Ésszerű….de mégis ‘ sült galamb’ effektusnak tűnik. Harcolni kell e a sorssal? Meg lehet e változtatni azt ami a jövő? Meg van e írva kiradírozhatatlan tintával? Vagy csak a grafit hegy lenyomata mindez? Különös elméletek mélázása egy halandótól.
Az elméletek mind törvények. Folyton megcáfolják egymást. Nincs törvényszerűség mint a fizikában, nem olyan, mint a matematika megtanulható sémák által könnyedén kiszámítható képletei. Vagy talán itt is van egy egyetemes megoldás? Amit még nem fedett fel senki? Elzártan őrzik, nagy gonddal vigyáznak rá? Mertha fény derülne rá értelmetlen lenne minden…
Nem félnénk…nem vágyódnánk és nem sírnánk. Csak léteznénk céltalanul, beletörődve a biztosba.
Egy ilyen élet nem lenne élet, mert értelmét vesztené amiért élünk. Így marad nekünk a melankólia és a bizonytalanság.
