Annyira kapaszkodom beléd. Nem emlékszem rá, hogy lett volna ilyen valaha is velem. Attól tartok, olyan jeleket látok amik nincsenek. Valahogy mindig van ami reményt ad. Nem vagyok depresszív. még ha külső szemlélő úgy is érezné.
Vannak dolgok amiket jó leírni, de nem jó elmondani. Jó terápia. Próbáltad már? Meg aztán olyankor jön meg az ihlet mikor kicsit valami rossz. Mikor valami hiányzik, amikor vágyódunk.
Vágyódni jó! Mikor vágyódsz még ott van az a kicsi hangyányi lehetőség, hogy megvalósuljon. Az a baj , hogy legtöbbször semmit sem tehetünk a vágyódásunk tárgyáért. Jön egy külső hatás.. egy véletlen… ami úgy fordít mindent ahogy annak lennie kell… vagy ahogy nem kell.
Kis csitri nyöszörgései, az élet tollpehelynyi súlya alatt…, szánalomra méltó! De ennek a pehelynek aprócska, kusza szálai mérgező tüskéket rejt a végződéseiben, amelyek ideg mérget fecskendeznek be az egész testembe. Fájdalmas, még Atlasz is beleremegne bizonyára. Átkozott pehely. Milyen kicsi mégis mennyire veszélyes.
És milyen szép. Kezembe hullik, és szépsége magával ragad olyannyira, hogy a szenvedést is vállalva bámulom a hófehér aprócska pelyhes tollat és valamiért hiszem hogy a tüskék egyszer csak lehullanak és ismét szelíd lesz, puha és selymes mint halvány emlékeimben egykor. A méreg ellen nincs ellenszer, nincs mi immunissá tenne. Elszivárog, de sosem múlik el nyomtalanul. Néha tompul az érzés, valószínűleg a megszokás miatt.
Tollpihe vagy tenyeremen és bármennyire fáj is, tartalak ameddig csak bírlak. Míg el nem hullajtod tüskéid! Más lehetőséget nem engedek MÉG létezni. Aprócska toll, ha tudnád…ha olvasnál a gondolataimban…. ha éreznéd amit érzek….ha lenne fogalmad róla…ha visszahúznád a tüskéidet…. HA. Mindig csak a HA.
2010.11.11.
