Hirtelen ott volt a semmiből. Lelassult minden. Az emberek körülöttem, a zene… s csak egy valamire tudtam figyelni. Érthetetlen és lenyűgöző érzések és egy sugallat… amely azt rebesgette, hogy innentől kezdve minden más lesz. Más amit egy még számomra idegen okoz majd.Más ami cseppet sem lesz egyszerű és könnyű.
Kétely. Borzalmas, idegtépő. Vajon az idegen is így érez? Érzi azt amit én? Az amit nem tudok körülírni. Azt amit csak érezni lehet.
S jöttek a furcsa véletlenek… amelyek a közelébe sodornak akarva akaratlanul. Nem akarom, egyáltalán nem.. de mégis KELL!
Veszélyes. Mint egy vámpír s én elé vetettem magam tudatában azzal, hogy megsebezhet s remélve, hogy ha megteszi elég erős leszek ahhoz, hogy felgyógyuljak a sérüléseimből. Már tudom, hogy érzi azt amit én is… csak ő nem érti. Ösztönei hajtják. Ahogy engem.
Gyengéden belém mar. A vér kicsordul a felhasadt bőröm alól. Éget a seb helye. Elviselem. Édes csókjával enyhíti a fájdalmamat, majd érintésével mulasztja el teljesen. És hirtelen nem fél, enged az ösztönöknek. Tekintete elvarázsol ismét, habár tudom, hogy hirtelen vége az elragadtatottságnak, s utána ismét belém mar, nem tudnám ellökni magamtól. Ha végezni akarna velem, már megtette volna… de nem tette… mert érzi, csak nem érti, amit én már igen.
Ha engedné, megtudnám mutatni a csodát. Hiszem, hogy képes lennék rá. Szárnyakkal átölelni, még ha harap is közben. Azért harap mert fél ő is. Jól látom rajta a bánat okozta hegeket. Őt még mindig égetik. Ezért hagyom, hogy harapjon… mert egyszer úgyis megérti…én sohasem bántanám.
Ez nem Alkonyat. Ez nem egy romantikus regény amely mindig happy endel végződik. Ez a valóság. Ahol elvérzünk, mert megsebeznek. Hegek maradnak százával lelkünkön, melyek nem azért maradnak meg, hogy feladjuk. Azért maradnak meg, hogy tudjuk ezt mind túléltük már. Megharapnak, de túléljük. S hallhatatlanok leszünk a harcban .
Harcban melyet úgy hívnak a földön, hogy szerelem.
