Túl vagy azon a ponton az életedben, amikor csak ülsz, bámulsz magad elé és azon gondolkodsz ki is vagy valójában?
Mikor elérkezett az első ilyen pillanat az életemben egy diszkóban voltam. Barátnőimmel, barátaimmal ilyen szórakozóhelyekre jártunk.Nem éltem nagy városban, nem túl sok lehetőség volt a szórakozásra. Neoncsövek, vibráló stroboszkóp, színes fények, egészen igényes környezet. Majdnem minden barátom idejárt.
Szól a zene táncolunk. Igyekeztünk szexin felöltözni a csajokkal, hátha lesz lenn egy helyes fiú. Néha belefutottunk egy két “úriemberbe” akik igazán nem tudták hol a határ. Sebaj trükkösek a lányok, kimentettük egymást mindig, hogyha már kellemetlenre fordult a helyzet. Jól emlékszem barátnőim tipikus arckifejezésére mikor a tekintetük ordította , hogy “most ments meg ettől a fazontól” . olyankor odamentem, megfogtam a kezét és egyszerűen csak elhúztam minél távolabb, mintha valami égbekiáltóan fontos mesélni valóm volna. Nevetséges mi? Pedig ennyi valóban elég volt ahhoz, hogy lekopjon az akinek le kell, akkora sértésnek nem veszi, hogy később férfias erejét rajtunk kéne konstatálja. Mert ugye a szép szóból nem mindig értenek az ilyenek^^
Nos mint említettem, egy ilyen buli alkalmával jött el az a bizonyos elgondolkodtató pont. Valóban ez vagyok én? akkor igazából csak a kérdés fogalmazódott meg bennem a választ még nem kaptam meg. Csak azt az érzést amit nem lehet szavakkal leírni. Ez egy kicsit olyan, mint mikor elindulsz otthonról és érzed, hogy valamit tuti otthon felejtettél csak nem tudod h mi az. Éppen így éreztem, hogy valami hiányzik… csak nem tudom, hogy mi az…
Folyt. köv….
